„Amikor a felszínre értem, felnyúltam, hogy levegyem az orrcsipeszt, és észrevettem, hogy vérzek – vérzik az orrom és az arcom. Később rájöttem, hogy valószínűleg gyorsabban jöttem fel a kelleténél, és elpattantak az orromban és az arcomon lévő hajszálerek. Kiköptem a csutorát, és a Momsen-tüdő megtelt sós vízzel. Most már nem tudtam volna mentőmellényként használni, ezért levettem és elengedtem. A bóján voltak kapaszkodók, megragadtam azokat, majd megszabadultam a pisztolyomtól és a késemtől. Ekkor már majdnem hajnalodott.”
A fenti részlet egy interjúból származik, amit Flint Whitlock szakíró készített Clayton Deckerrel, a USS Tang tengeralattjáró volt gépész altisztjével. Decker a néhány túlélő egyike volt, aki elmesélhette, mi történt 1944. október 25-én, amikor a Tang elsüllyedt. A tengeralattjárót saját utolsó torpedója találta el, amit igazából ki sem kellett volna lőni. A tengeralattjáró így is az amerikai hadsereg legsikeresebbje volt, pályafutása pedig a csendes-óceáni hadszíntér egyik legérdekesebb története.
Négy diadalmas bevetés
A Pearl Harbor-i sokk után az Egyesült Államok egyik fő háborús ellensége Japán lett. Amerika levegőben és vízen is heves ellentámadásokat indított a japánok ellen, a vízi hadviselés nagyban támaszkodott a tengeralattjárókra. A japánok ritkán és általában a legértékesebb célpontok ellen vetették be saját tengeralattjáróikat, de az USA más taktikát választott. Folyamatosan növelte tengeralattjárói számát a Csendes-óceánon, és a lehető legnagyobb kárt akarta okozni velük. Amerika korlátlan tengeralattjáró-háborút vívott Japán ellen – ez nem volt újdonság, a németek az Atlanti-óceánon már 1939-ben hasonló módon léptek fel a szövetségesek ellen.
A Tang – a doktorhal egyik neve után keresztelték el – korának egyik legkorszerűbb tengeralattjárója volt, egy 95 méter hosszú szörnyeteg, ami 24 torpedóval indult bevetésre. 1944. január 22-én kezdte meg első küldetését Richard O’Kane parancsnoksága alatt. O’Kane remek kiképzést kapott, korábban az amerikai flotta egyik harcedzett tengeralattjáróján, a USS Wahoo-n volt elsőtiszt. Habitusáról sokat elmond, hogy a Tang egyik tesztmerülésén a 120 méteres előírt mélység helyett 187-ig süllyedt, mert ki akarta próbálni, mit bír a hajó (meg a legénység).
Az első bevetés a Karolina-szigetek térségében volt, ahol a Tangnek a helyi japán bázisok körül cirkáló ellenséges hadihajókat kellett megritkítania. Február végéig O’Kane-nek és legénységének négyszer nyílt alkalmuk akcióra, a támadások során öt japán szállítóhajót küldtek a hullámsírba. A Tang ezután hazatért, mivel minden torpedóját kilőtte – a 24-ből 16 talált, ami kivételesen jó aránynak számított.
A második küldetés jóval békésebb volt, a tengeralattjárónak a Truk-lagúna melletti légicsapások során a pórul járt és vízbe került pilótákat kellett kimentenie. A Tang egyetlen torpedót sem lőtt ki, viszont 22 repülőst mentett meg a fulladástól. A harmadik bevetés aztán megint a pusztításról szólt: a tengeralattjáró a Sárga-tengeren tíz japán hajót iktatott ki a Kína és Japán közti forgalomból. A negyedik küldetés már Japán legnagyobb szigete, Honsú mellett történt, ahol a Tang újabb három hajót süllyesztett el.
O’Kane ezután már kisebb legendának számított, négy bevetés alatt a Tang az egyik legeredményesebb tengeralattjáró lett az amerikai hadsereg történetében. Az abszolút elsőséget az ötödik, végzetes küldetés hozta el neki.
Az utolsó kilövés
Az utolsó bevetés 1944. szeptember 24-én kezdődött, a Tang a Midway-szigeteki bázisról indult el Tajvan felé. Az ottani vizeken sűrűn megfordultak japán katonai teherhajók, természetesen a melléjük rendelt kísérő hadihajókkal együtt. Az első támadásra október 10-én éjjel nyílt lehetőség, a Tang másnap reggelre két újabb japán szállítóhajót küldött az óceán fenekére.
Október 22-én a periszkópban megjelent egy öt szállítóhajóból és kísérőikből álló japán konvoj. A Tang talán legmerészebb akciója következett: észrevétlenül beúszott a konvoj közepére, és onnan kezdte el lőni a célpontokat. A tengeralattjáró a felszínen lebegett, mert a környéken túl sekély volt a víz a merüléshez. Rögtön észre is vették a japánok az ellenséget, egy teherhajó és egy csapatszállító egyszerre próbálta meg legázolni a tengeralattjárót. O’Kane-nek sikerült úgy manővereznie, hogy elkerülje a találkozást, a két japán hajó viszont összeütközött és elsüllyedt – az egyiknek a Tang is segített négy torpedóval.
Két nappal később az amerikaiak újabb japán konvojt szúrtak ki, de az egyik kísérőhajó gyanút fogott. Reflektorral próbálta figyelmeztetni a szállítóhajókat a veszélyre, amivel csak jobban megvilágította a célpontokat a Tangnek. Újabb három japán hajó kapott két-két torpedót, majd a tengeralattjárót megtámadó egyik japán romboló is. Ezután O’Kane visszavonult és hazatérni készült a bázisra, mert már csak két torpedó maradt a Tangen. Nemsokára azonban észrevették, hogy az egyik eltalált teherhajó nem süllyedt el, csak mozgásképtelenné vált, ideális célpontot nyújtva.
O’Kane elrendelte, hogy az utolsó két torpedót lőjék ki a hajóra. Az elsőtiszt felvetette, nem lenne-e okosabb megtartani egy torpedót a hazaútra, de a parancsnok biztosra akart menni. Október 25-én hajnali fél három körül a Tang útjára indította az utolsó előtti, majd az utolsó torpedóját is. A legénység egy ideig arra figyelt, hogy az először kilőtt torpedó célba talál-e, ezért későn vették észre, hogy a második torpedó meghibásodott. Többször is a felszínre bukkant, majd elkezdett leírni egy kört, éppen a tengeralattjáró felé tartva. A legénység megpróbált elmenekülni a torpedó útjából, de erre már nem volt elég idő. A Tang utolsó torpedója telibe találta a tengeralattjáró hátsó részét – még mielőtt az utolsó előtti torpedó elsüllyesztette volna a japán hadihajót.
Orosz rulett torpedókkal
A meghibásodott torpedó egy Mark 18 modell volt, ami a kor legkorszerűbbjének számított, saját elektromos motor hajtotta. Egy korábbi elődje, a még alkoholmeghajtású Mark 14 híresen megbízhatatlan volt, nehezen tartotta a kívánt mélységet, becsapódáskor sokszor nem robbant fel, és hajlamos volt visszafordulni a tengeralattjáró felé.
Mivel a tengeralattjárók vetőcsövei csak egyetlen irányba, illetve szögben tudnak lőni, a torpedókat kormányzó szerkezettel látják el, hogy ráálljanak a célra. A Mark 14-ben ez a berendezés könnyen meghibásodott oly módon, hogy a torpedó nem állt be egyenesbe, hanem folyamatosan valamelyik irányba kormányozta magát, így körpályát írt le. Ez halálos veszélyt jelentett a tengeralattjárókra: 1944 márciusában a USS Tullibee-t egy ilyen torpedó süllyesztett el, a nyolcvanfős legénységből csak egy élte túl a balesetet. De valószínű, hogy már 1942-ben is egy körpályára tért torpedó okozta a USS Grunion vesztét, ami hetven emberrel tűnt el a mélyben.
A későbbi torpedómodellek egy részére – például a rombolókon bevetett Mark 15-re – az amerikai hadi mérnökök már rászereltek egy olyan szerkezetet, ami megakadályozta az ilyen baleseteket. De nem a probléma okát javították meg, hanem a szerkezet egy megadott elfordulási szöget elérve elsüllyesztette a torpedót. A Mark 18-ra nem került ilyen biztonsági eszköz, viszont a kormányzórendszere nem volt sokkal jobb, mint a Mark 14-é. A Tang utolsó torpedója pedig éppen egy üzemzavaros példány volt.
Menekülés a mélyből
A torpedó a hátsó torpedókamránál találta el a Tanget, és hatalmas lyukat ütött a hajótesten. Aki ott tartózkodott, meghalt, a tat pedig perceken belül megtelt vízzel és lesüllyedt. A tenger nagyjából 55 méter mély volt a baleset helyszínén, a Tang pedig 95 méter hosszú, és a hajótest nagy részében volt még levegő. Ez azt jelentette, hogy a tengeralattjáró hátsó, találatot kapott része a tengerfenékre került, az orra viszont meredek szögben kiállt a vízből.
A tengeralattjáró elején levő torpedóvetőkön keresztül elvileg ki lehetett volna mászni, de a Tang helyzete miatt nagyon nehezen lehetett volna feljutni. Emellett O’Kane-ék attól is tartottak, hogy a japánok észreveszik a kiálló orrot, és lőni kezdik. Ezért úgy döntöttek, hogy elsüllyesztik a tengeralattjárót, hogy vízszintesbe kerüljön, majd amikor mindenki előrejutott a torpedóvetőkhöz, megint felemelik a Tang orrát. Elárasztották a ballaszttartályokat vízzel, így a tengeralattjáró az óceán fenekére került. Felemelni viszont már nem tudták, mert az irányítóteremben tűz ütött ki, egy japán járőr mélységi bombái pedig akkumulátortüzet okoztak.
A legénységnek egyetlen lehetősége maradt: 55 méteres mélységből, az ilyen célra kialakított mentőkamrából kimenekülni, Momsen-tüdő segítségével. A feltalálója, Charles Momsen után elnevezett berendezés egy egyszerű légzőkészülék volt, ami a kilélegzett levegőből kivonta a szén-dioxidot, így újra lélegezhetővé tette azt. Nem lehetett sokáig használni, de addig kitartott, amíg valaki egy nem túl mélyre süllyedt hajóból a felszínre jutott – legalábbis elvileg, mert a Momsen-tüdőt addig senki nem próbálta ki éles vészhelyzetben (és aztán később sem).
A legénység nagyjából harminc-negyven életben maradt tagja közül nem mindenki próbálkozott meg a meneküléssel. A becsapódáskor súlyos törést szenvedett katonáknak eleve nem adatott meg ez a lehetőség, és ahogy telt az idő, az oxigénhiány és az egyre pokolibb hőség újabb embereket ütött ki. De olyan is akadt, aki nem tudott úszni, ezért letett a menekülésről, és inkább azzal foglalkozott, hogy akkumulátorsavval megsemmisítsen titkos katonai dokumentumokat.
A mentőkamrába egyszerre csak négyen fértek be, és a zsilipelése olyan körülményes volt, hogy a következő négyes csak szűk félóra után indulhatott. Az első csapat a felszínre engedett egy kötélre kötött bóját, majd a kötélbe kapaszkodva jutottak fel. Aki elengedte a kötelet, szinte biztosan elveszett. A kötélen minden második métert csomó jelzett, ezeknél szüneteket kellett tartani, hogy a menekülők elkerüljék vagy legalábbis mérsékeljék a hirtelen fellépő nagy nyomáskülönbség miatt kialakuló keszonbetegség hatásait. Akadtak olyanok, akik megfelelő kiegyenlítés nélkül, túl hamar felkapaszkodtak, és ezért haltak meg.
Végül tizenhárman próbálkoztak meg a kamrán keresztül kimenekülni, közülük hatan jutottak élve a felszínre. Egyikük fuldoklott, őt a később megérkező japánok nem mentették ki. Életben maradt még négy fő, mert amikor a torpedó becsapódott, a parancsnoki hídról a vízbe repült kilenc ember. Amikor nyolc órával később egy japán hajó a baleset helyszínére ért, hárman még életben voltak, köztük O’Kane is. Egy ember pedig a parancsnoki toronyban rekedt egy légbuborékban, de sikerült onnan időben a felszínre úsznia. Így a japánok kilenc túlélőt szedhettek össze, a legénység többi hetvennyolc tagja odaveszett. Egyikük, a tizenöt éves Rubin MacNiel Raiford volt a világháború egyik legfiatalabb katonaáldozata.
Pokoli fogság
A kilenc túlélő megpróbáltatásai ezután sem értek véget, hiszen hadifogságba kerültek. Az a japán romboló gyűjtötte össze őket, amelyik a Tang által kilőtt hajók túlélői után kutatott. Clayton Decker így idézte fel a pillanatot, amikor a ellenséges hajó fedélzetére léptek, illetve ami ezután következett: „Ott voltak a túlélők azokról a hajókról, amiket mi süllyesztettünk el. Akadtak olyanok, akik lent voltak a gépházakban, és leforrázta őket a gőz – ők úgy néztek ki, mint a homárok.
Gyűlölettel a szemükben néztek ránk, hiszen mi voltunk azok, akik ezt tették velük. Ezután a legrosszabb bánásmódban részesültünk, amit egész hadifogságunk alatt tapasztaltunk.
Mi, tengeralattjárósok világos bőrűek voltunk; csak a rövidnadrágunk volt rajtunk, így tartottak minket öt napon és öt éjszakán át a forró acélfedélzeten a tűző nap alatt. Tele voltunk hólyagokkal. A japán túlélők a hajunkat rángatták, és égő cigarettákat dugtak az orrunkba. Egyszerűen kiverték belőlünk a szart is. Se víz, se étel. Azt gondoltuk, ez a vég.”
Deckert és társait az ofunai fogolytáborba szállították, ahol különleges státuszú hadifoglyok lettek. Ez azt jelentette, hogy a japánok nem értesítettek senkit az amerikaiak fogságba eséséről – általában a hírszerzési szempontból értékes foglyokkal bántak így, hogy nyomás alatt tudják tartani őket. Ofunán rendszeresen verték és kínozták a kilenc túlélőt, ételből pedig csak fél adagot kaptak. A vitaminhiány miatt mindannyian skorbuttól és beri-beritől is szenvedtek. 1945 februárjában átszállították őket Omoriba, ahol folytatódott a kálváriájuk, onnan szabadultak 1945. augusztus 28-án, szinte a végkimerülésig legyengülve.
A kilenc katonát természetesen az amerikai hadsereg kitüntette a Becsület érdeméremmel, amit O’Kane személyesen Harry Truman elnöktől vehetett át. A Tang egykori parancsnoka a haditengerészetnél maradt, majd 1957-es visszavonulásakor ellentengernaggyá léptették elő. A lánya szerint egész életében bűntudattal küzdött, ami részben a túlélők bűntudata volt, részben az önvád, amiért elrendelte az utolsó torpedó kilövését. 1994-ben halt meg egy idősotthonban.
A Tang a popkultúrában is többször megjelent, például a Silent Service videójátékokban, legutóbb pedig a Godzilla Minus One című filmben, amiben nem a saját torpedója, hanem Godzilla okozza a vesztét. A tengeralattjáróról ma a New Orleans-i National World War II Museum emlékszik meg a leghatásosabban. A múzeum egyik attrakciója az „Utolsó küldetés”, amiben hang-, fény- és füsthatásokkal és rázkódó padlóval idézik meg a Tang végzetét. A szimulációra befizető látogatók kapnak egy-egy kártyát, amin a tengeralattjárón szolgált 87 ember valamelyike látható, a bemutató végén pedig megtudják, hogy az illető túlélte-e a Tang utolsó bevetését.
Az amerikai tengeralattjárók nagyban hozzájárultak Japán hadi erejének csökkentéséhez és háborús gazdaságának megfojtásához. A Tang mind közül a legsikeresebb volt, a hivatalos adatok szerint 31 hajót süllyesztett el, ami összesen 227 824 bruttóregisztertonnát jelentett (a regisztertonna a hajók térfogatára használt régi mértékegység, egy regisztertonna nagyjából 2,8 köbméter). Vele együtt az amerikai tengeralattjárók több mint kétszáz hadihajót és ezer kereskedelmi hajót pusztítottak el. Ennek ára volt: Amerika 52 tengeralattjárót és 3505 főnyi legénységet veszített el a tengeralattjáró-háborúban.
(Források: Warfare History Network, Smithsonian, Naval History and Heritage Command, Lemil blog, Fold3, Honvédelem.hu)
